Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 36 találat lapozás: 1-30 | 31-36

Névmutató: Bányai László

1995. február folyamán

Bányai László vezetésével 1945-ben az ún. "Erdélyi százak" memorandumot írtak alá, amelyben Petru Groza miniszterelnök rábeszélésére kijelentették, hogy az erdélyi magyarság a Romániához való tartozás mellett döntött. Dr. Venczel József egyetemi tanár társaival, Korparich Edével, a Hangya szövetkezeti elnökével, Búza László egyetemi tanárral, Juhász Istvánnal, a kolozsvári teológia rektorával, Nagy Gézával, az Erdélyi Múzeum-Egyesület titkárával és Márton Áronnal elhatározták, hogy egy másik memorandumot készítenek és azt eljuttatják a békeszerződés magyar tárgyaló delegációjának. Abban kölcsönös lakosságcserét javasoltak és a határok olyan módon való meghúzását, hogy a kétmillió magyarból 1,2 millió a magyar állam területén maradjon. A román hatóságok nagy kirakatperben ítélték el a résztvevőket. Az utolsó szó jogán dr. Venczel József elmondta, hogy a térképet ő készítette, "ez a térkép a békeszerződést tárgyaló nagyhatalmak elé kerül, és ezért nagyon pontos és becsületes akartam lenni, hogy senki se tudja az általam feltüntetett adatok ellenkezőjét állítani." "Mi meghalhatunk a börtönben, de ettől az erdélyi magyarság problémája nem lesz megoldva. Ezt a tényt nem lehet börtönnel megoldani, csakis a tárgyalóasztalnál, kölcsönös áldozatokkal." Venczel József 12 év után, súlyos betegen szabadult. /Mátrai Béla: Megemlékezés egy prófétáról. = Erdélyi Magyarság (Budapest), 21. sz., január, február, március/

1992. szeptember 16.

Domokos Gergely elítélően emlékezett a Magyar Népi Szövetség /MNSZ/ majd egy évtizedes tevékenységére, melyet kommunista szervezetnek minősített. Nagyon sok adatot említett tanulmányában. Az "önjelölt madoszista MNSZ-vezetőség az egész romániai magyarság érdekképviseletét" hangoztatta. Az eltérő nézetekkel szemben türelmetlenek voltak. A magyarság intézményeit bekebelezték, beolvasztották az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület szervezeteit. - Az MNSZ volt az egyetlen engedélyezett magyar érdekvédelmi szervezet, így aki tevékenykedni akart a magyarság érdekében, az kényszerűen csatlakozott. Domokos megemlékezett az MNSZ 1945. nov. 15-18-a között Marosvásárhelyen tartott ún. "százas" intézőbizottsági üléséről, ahol a nagy vihart kavart nyilatkozott tették: "Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés..." stb. Ezt a nyilatkozatot a párizsi békeszerződési tárgyalásokon a román delegáció érvként használta fel: Tatarescu külügyminiszter idézett ebből a nyilatkozatból. Domokos felidézte a Román Szociáldemokrata Párt 1945 decemberében Kolozsváron megalakult Országos Magyar Bizottságának kiáltványát, ebben elutasították azt a romániai politikát, amely megalkuvásokkal próbál egy nemzetiségi demokratikus tömeget képviselni. A bizottság Erdély nemzeteinek békés egymás mellett élését a svájci mintára kantonális módon látta biztosítottnak. - A másik csoport egyetemi tanárokból, szakemberekből állt: 1945 december elején Kolozsváron tanácskozott Venczel József, Nagy Géza, Buza László egyetemi tanárok, Lakatos István szociáldemokrata vezető, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ vezetője, Szász Pál, az EMGE vezetője és Juhász István teológiai tanár. Megbízták Buza László nemzetközi jogászt, készítsen memorandumot, melyben bizonyítsa be, hogy a marosvásárhelyi kiáltvány csak a magyar kommunisták nyilatkozata volt, akik nem képviselik az egész magyarságot, Venczel József pedig készítsen térképet az 1910-es népszámlálás alapján, mert ők az erdélyi magyarság jövőjét Erdély kettéosztásában látták. Az elkészült memorandumot kijuttatták Párizsba. Aláírói: Márton Áron püspök, Szász Pál, Korparich Ede, Lakatos István és Vásárhelyi János református püspök. 1946. ápr. 29-én újabb megbeszélést tartottak és Teleki Géza segítségével eljuttatták az angol és amerikai külügyminiszterhez memorandumukat. - Az MNSZ-en belül kitört a "lázadás" a vezetőség ellen, először Kolozsváron, 1946. jan. 28-án, majd Székelyudvarhelyen, 1946. jún. 30-án, az MNSZ-kongresszuson. - Az MNSZ átalakulását mutatta, hogy Kacsó Sándor, aki 1947-ben Kurkó Gyárfás utóda lett az MNSZ-ben, az MNSZ 1948 júliusi országos értekezletén kijelentette: "Sérelmi politikával a sovinizmust, a reakciót szolgálnánk." 1948 augusztusában a bukaresti MNSZ-központ körlevelet adott ki, utasította a megyei szervezeteket, hogy egyéni sérelmeket, kérelmeket a jövőben ne terjesszenek be a központnak. - Az MNSZ kivette részét a tisztogatásokban is, melyet Luka László A romániai magyarság útja /Igazság, Kolozsvár, 1947. máj. 22./ című cikke indított el. Balogh Edgár már máj. 26-án válaszolt erre "Tisztító önvizsgálat ideje jött el" címen. Bányai László, Kacsó Sándor és a Czikó testvérek rendre sürgették a tisztogatást. 1948. dec. 12-én megjelent a Román Munkáspárt Központi Vezetősége Politikai Irodájának határozata. Ebben megállapították: "A magyar nacionalista polgárság maradi szelleme és elszigetelődési irányzata még most is érezhető egyes kulturális és gazdasági intézményekben." Mindezek a vádak annak ellenére hangzottak el, hogy már 1946-47-ben eltávolították a "reakciós" Szász Pált, Szász Istvánt, György Lajost stb. Letartóztatták Kurkó Gyárfást, Méliusz Józsefet, Demeter Jánost, Csőgör Lajos rektort. - 1952-ben Kacsó Sándor lemondott, az MNSZ vezetőségét Bányai László, Takács Lajos és Juhász Lajos képviselték, az MNSZ utolsó kinevezett elnöke Ottrok Ferenc lett. 1953 tavaszán kimondták az MNSZ önfeloszlatását. /Domokos Gergely: "Tisztító önvizsgálat ideje jött el..." /A Magyar Népi Szövetség és a romániai magyar kisebbség 1944-1953 között. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 16./

1995. április 7.

Nagy Benedek képviselővel Ágoston Vilmos beszélgetett. Az etikai bizottság - tagjaik többségében Tőkés László hívei - kizárta Nagy Benedeket az RMDSZ-ből, állapította meg Ágoston Vilmos, továbbá: "A radikális szárny javaslatára belső választásokat akarnak tartani és felszámolni a kongresszust." Nagy Benedek megfogadta, hogy a kongresszusig nem nyilatkozik ezekről a kérdésekről, ezért személyes sorsáról kérdezte. 1956. okt. 25-én bekerült a Bolyai Egyetem diákszövetségének vezetőségébe. Nov. 17-én letartóztatták Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Várhegyi Istvánt, a képzőművészetiről előzőleg vitték el Balázs Imrét /ma festő Vácon/ és Tirnován Videt /jelenleg ő is Magyarországon él/. A diákok sztrájkolni akartak, de Bányai László, aki akkor alminiszter volt és Takács Lajos rektor megígérte, hogy segítenek. Hamarosan Nagy Benedeket is elvitték. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, a többieket három évre ítélték. Letartóztatták később Páskándi Gézát, Dávid Gyulát és másokat. Rettenetes volt a börtönélet, az 1958 júliusi börtönlázadást újabb megtorlás követte. Sokan belehaltak a sok verésbe. Mindig találtak ürügyet a verésre, erre elég volt például az, ha valaki nappal ledőlt az ágyra. Nagy Benedeket 1958-ban addig verték, amíg elájult. Utána három hétig nem tudott felkelni. A verés rendszeres volt a börtönökben. /Respublika (Budapest), ápr. 7./

1995. november 4.

Nagy László nem fogadta el Csákány Bélának a Magyar Népi Szövetségre /MNSZ/ való emlékezését. 1944. nov. 12. - 1945. márc. 6-a között az ismert atrocitások (magyarok meggyilkolása) miatt Észak-Erdélyt szovjet katonai adminisztráció vezette, addig nem engedték vissza a román vezetést. Kolozsváron a helyi közigazgatást a kommunisták vették át. A szovjet főbiztos volt a hatalom letéteményese. - Kurkó Gyárfás jóindulatú, naiv ember volt, azonban az MNSZ 1945-ös 11 tagú vezetőségében hatan a kommunisták közül kerültek ki /köztük volt Bányai László, Czikó Nándor, Balogh Edgár és Demeter János/. A cikkíró is említi a MNSZ "százas intézőbizottságnak" hírhedt marosvásárhelyi nyilatkozatát (1945. nov. 15-17.). Azt írta, hogy félve a botránytól, úgy finomították a szöveget, hogy a résztvevők belementek. Azt nem írta Csákány Béla, hogy Petru Groza és Luka László is jelen volt, továbbá nem idézte a nyilatkozatból a következőt: "Nem helyeselhető semmiféle olyan törekvés akár magyar, akár román részről, amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel, a nemzetközi reakció szolgálatában, Erdélyből újra háborús tűzfészket teremtene. Hálásak vagyunk a Groza-kormánynak, amely biztosította politikai és közigazgatási jogainkat és lehetővé tette, hogy saját anyanyelvű iskolákat biztosítsunk gyermekeinknek." Ezt a szöveget titkolták, azonban mégis kitudódott és nagy felháborodást keltett a magyar közvélemény előtt. Márton Áron kezdeményezésére egy bizottság ellen-memorandumot szerkesztett, amelyben a trianoni béke etnikai alapon történő revideálását kérték, azzal, hogy azt is juttassák el a béketárgyalásra. Aláírói: Márton Áron katolikus, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, az EMGE elnöke, Lakatos István /Szociáldemokrata Párt/, Korparich Endre, a Fogyasztási Szövetkezet elnöke. - Az MNSZ - a kommunisták utasítására - támadást indított dr. György Lajos professzor, a Bolyai Tudományegyetem rektor-helyettese ellen, aki egyben az Erdélyi Múzeum-Egyesület szakosztályi elnöke is volt. Ezután Márton Áron püspök 1947. júl. 7-én körlevélben szólította fel papjait az MNSZ-szel való kapcsolat megszakítására, felhatalmazva őket arra, hogy ezt a hívekkel is közöljék. Csákány Béla szerint Márton Áron később belátta tévedését, és meglátogatta Balogh Edgárt. Valójában Márton Áron házifogságából szabadulva /1967/ a megbocsátó keresztényi szeretet szellemében látogatta meg volt börtöntársait. /Szabadság (Kolozsvár), nov. 4./ Csákány Béla emlékezése: 1789. sz. jegyzet.

1996. április 4.

Beke György Magyar áfium /Püski, Budapest, 1995/ című könyvének témáját az alcíme jelzi: Trianon fogságában. A szerző Budapesten megismerte a román történelemre vonatkozó dokumentumokat. Ennek köszönhetően megváltoztatta azt az értékelést, hogy az osztrákok eszközként használták fel az erdélyi románságot a szabadságharc leverésére. "A dunai fejedelemségek románjai testvéreiket vak féltékenységgel lázították a magyarok ellen" - írta annak idején Teleki László. Moldva és Havasalföld értelmiségi körei az osztrákokkal egyeztetve alakították ki politikájukat a magyar szabadságharccal szemben. A románság szívós tudatossággal készült a Dnyeszter és a Tisza közti régiók megszerzésére, addig a magyar nemzetet készületlenül érte Trianon traumája. Beke a második Trianon előkészítésében a Magyar Népi Szövetség gyászos szerepét is feltárta /százas bizottság marosvásárhelyi ülése, 1945 novembere/. Beke dr. Takács Lajost és Bányai Lászlót nemzetgyalázó kollaboránsoknak minősítette. Egyetlen példa: Bányai ügyködése révén Észak-Erdélyben 481 "háborús bűnöst" ítéltek el, ebből 100 halálos ítélet, 16 életfogytiglan. Az elítéltek közül 372 magyar, 83 német és 26 román. Ez a szám - az ország lakosságát figyelembe véve - hússzorosa a dél-erdélyi, moldvai és havasalföldi elítélteknek. Dr. Petru Groza alakját is más színben tüntette fel: asszisztált Márton Áron elítélésénél, hagyta, hogy volt barátai /Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár/ börtönbe kerüljenek. /Sylvester Lajos: Egy szókimondó könyv. Magyar áfium. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 4./

1996. április 6.

Demeter János Zsilava odúiban című, börtönéveire emlékező írását Demeter Zayzon Mária tette közzé. Az első rész az embertelen börtönkörülményeket írta le, a zárkában, Venczel Józseftől tudta meg, hogy testvére, Demeter Béla 1951. dec. 8-án a börtönben meghalt. Demeter Bélát a magyar kormány kiadta Romániának, hogy ott vizsgálják: Demeter Béla a párizsi magyar békedelegáció tagjaként kitől milyen adatot kapott Erdélyből. Demeter József Venczel Józsefnek a cellában köszönetet mondott korrekt viselkedéséért, ahogy a kihallgatásokon helytállt. A zsúfolt cellában többen a cementpadlón nyúltak el, alig lehetett mozogni. Néhányan az ágy alá feküdtek. A cellában voltak néhányan az ún. "tasnádi csoport"-hoz tartozók is. Perük fővádlottja egy Kónya nevű ifjú volt, akinek kezdeményezésére aláírtak egy nyilatkozatot: belépnek egy demokratikus nemzetközi ifjúsági szervezetbe. Tevékenységet nem fejtettek ki, mégis letartóztatták őket. Csőgör elmondta, egy ideig olyan cellában is volt, ahol 160-an voltak. A börtöncellában közölték velük az ítéletet, miután már negyedik éve voltak rabok: Jordáky Lajos 12 évi kényszermunka, Demeter János 10 év, Balogh Edgár 7 év, Csőgör Lajos 5 év. Balogh Edgár most már reálisabban látta a helyzetet. "Valószínűleg addig titokban remélte, hogy menekül s az ügye elválik a mienktől. Mintha az lett volna az érzése, hogy ő csak formailag szerepel a vádlottak padján és csupán a per sikere érdekében. Mihelyt elítélnek bennünket, az ő szerepe véget ér, s majd megtalálják a formát a hazaengedésére." - emlékezett Demeter János. A börtönben Jordáky Lajos elmesélte, hogy a letartóztatását megelőző hónapokban gyakran meglátogatta őt Bányai László és barátságosan elbeszélgetve bizalmasan érdeklődött különböző történetek és személyek felől. Közvetlenül letartóztatása előtt magához hívatta Csordás Sári, aki a pártközpont káderosztályán dolgozott és azt kérte, minden általa ismert aktivistáról írjon le minden rosszat, amit csak hallott az illetőről. Jordáky kb. 120 oldalt írt össze, ezután letartóztatták. Csőgör Lajost 1949 ősszén tartóztatták le fantasztikus vádakat tálaltak elé: Erdélyben nagy összeesküvést lepleztek le, és azt kérték, segítsen ennek felgöngyölítésében. A kihallgatók szerint minden szál Márton Áron püspökhöz vezetett, tőle ágaztak el a különböző összeesküvő vonalak: a Magyar Népi Szövetség, az EMGE, a Hangya Szövetkezet és a Bolyai Tudományegyetem. Õt az egyetemi vonal élére állították, ebben szerepelt Demeter János is. Csőgör elképesztőnek találta a vádat és ellenállt. De meddig lehetett ellenállni? Százharmincöt órán át tartották fönt egyfolytában, álmatlanul, éjjel, nappal. Az utolsó napokban összeroppant. Akkor végleg megtört, amikor megfenyegették, behozzák a feleségét. Ezután aláírt mindent, még egy olyan nyilatkozatot is, hogy pénzt fogadott el Magyarországtól az erdélyi reakció finanszírozására, s arra, hogy az egyetemet a reakció fellegvárává tegye. 1949-ben, Rajk László letartóztatása után Balogh Edgárt felhívatták Bukarestbe, a Magyar Népi Szövetség központjába, és közölték vele, a párt utasítására ki kell nyomozni a Rajk-ügy erdélyi szálait. Balog Edgár akkor Rávi Ilussal, Juhásszal és Bányai Lászlóval tárgyalt. Balogh Edgár ezért kérdőíveket osztott szét a magyar közélet kommunista vezetői között, saját tevékenységükről kérve beszámolót. Ezután őt is letartóztatták. /Demeter János: Zsilava odúiban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 30-31., 2. folytatás: ápr. 6-7, mindkét alkalommal a lap Szabad szombat mellékletében/ A Romániai Magyar Szó nem jelezte, hogy az emlékirat-részletet a budapesti Honismeret folyóiratból vette át, ott közölte eredetileg Demeter János lánya, Demeter Zayzon Mária. A Honismeret rövid életrajzi összefoglalót is adott: Demeter János /Kerlés, 1908. júl. 6. - Budapest, 1988. júl. 6./ kolozsvári jogtudós a kolozsvári Ellenzék belső munkatársa volt, alapító tagja az Erdélyi Fiatalok folyóiratnak, majd 1932-ben elindította a Falvak Népét, amely betiltásáig, csak egy fél évig létezett. Testvérével, Demeter Bélával együtt szerepe volt abban, hogy Kolozsvár nem vált utcai harcok színterévé. Demeter János vezető szerepet játszott a Magyar Népi Szövetségben, emellett a Bolyai Tudományegyetem professzora volt. Hamis vádak alapján Demeter Jánost 1952. aug. 30-án bebörtönözték, 1955 májusában engedték ki a börtönből. Ezután Demeter János a kolozsvári egyetem professzoraként működött, az egyetem prorektora volt és országgyűlési képviselő. Önéletírása Századunk sodrában /Kriterion, 1975/ címen jelent meg. Jogtörténeti munkája feldolgozta az 1944-1948-as időszak forrásait: A nemzetiségek egyenjogúsításának útján /Joó Rudolf beszélgetése Demeter Jánossal, Kossuth Kiadó, Budapest, 1983./ - Kiadásra vár többszáz oldalas börtönnaplója és a nemzetiségek kollektív jogairól írt tanulmánya. A Honismeretben szerepelnek - lábjegyzetben - Venczel József és Demeter Béla életrajzi adatai is. Venczel József /Csíkszereda, 1913-Kolozsvár, 1972/ 1950. febr. 17-től 1961. jan. 11-éig volt börtönben. Szabadulása után kisegítő munkákat végzett, majd 1969-től újra visszakerülhetett az egyetemre. Demeter Béla /Somkerék, 1910- Vacaresti börtön, 1952/ 1930-1933 között az Erdélyi Fiatalok Faluszemináriumának elnöke, 1936-1944 között az Esti Lapok /Kolozsvár/ főszerkesztője. 1946-ban Tildy Zoltán köztársasági elnök erdélyi szakértőjeként részt vett a magyar kormány békeelőkészítő tevékenységében, a párizsi értekezleten a román és kisebbségi kérdés referenseként a magyar békedelegáció tagja. 1951-ben az ÁVH letartóztatta és kiadta a román hatóságoknak. /Zsilava odúiban. Részletek Demeter János börtönnaplójából. = Honismeret (Budapest), 1. sz./

1996. május 15.

Vincze Gábor fiatal szegedi történész az erdélyi történelem 1945 utáni éveit tanulmányozza, Bárdi Nándor kollégája szintén az erdélyi történelem elmúlt 70 évével foglalkozik. Vincze Gábor elmondta, hogy az egyetemen Csatári György és Raffay Ernő előadási fordították a figyelmét Erdély felé. Vincze Gábor nem eszmetörténettel, hanem intézménytörténettel és politikatörténettel foglalkozik. Leginkább a liberalizmus érdekli, de erről Romániában 1945 után nem beszélhetünk. 1945-46-ban volt egy magyar erdélyi polgári csoport, akik Márton Áron püspök köré tömörülve bírálták a Magyar Népi Szövetség tagjainak tevékenységét és fellépéseikkel próbálták védelmezni az erdélyi magyarság érdekeit. A magyar baloldal heterogén csoport volt, a szélsőbalosok vakon engedelmeskedtek a pártutasításnak, ilyen volt Bányai László. A másik szárny a nemzeti érdekeket próbálta képviselni, például Kurkó Gyárfás. /Kisgyörgy Réka: Csak idő kérdése. Interjú Vincze Gábor történésszel. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 15./

2000. november 2.

Temesváron a reformáció ünnepe idén egybeesett a templomépítő és gyülekezeterősítő Szabolcska Mihály halálának 70. évfordulójával. Tőkés László, a Királyhágómelléki Egyházkerület püspöke e jeles napon Temesváron hirdetett igét. Az ünnepség a temesvári reformátusok Makovecz Imre tervezte Új Ezredév Központjának építőtelepén kezdődött a Millenniumi zászló bemutatásával, melyet a magyar kormány adományozott a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek. Tőkés László püspök a felszalagozott zászlóra utalva közölte, hogy a zászlót a nagyváradi varadinumi ünnepségek alkalmából vette át (májusban), és azóta több gyülekezetben is bemutatták. Hogy hány helyre jutott el eddig, a rúdjára kötött szalagok mutatják, mert tisztelete jeléül minden gyülekezet eggyel gyarapította a számukat. Bányai László esperes meleg szavakkal ajánlotta a jelenlévők figyelmébe Szekernyés János Temesvár reformátussága című kötetét. Tőkés László a temesvári templomépítést a babilóniai fogságból szabadultakéhoz hasonlította, akik, amint szabaddá váltak, hozzákezdtek Jeruzsálem falainak újjáépítéséhez. Tőkés László a szeretet hirdetőjének, a szeretet költőjének nevezte Szabolcska Mihályt. A pap-költő előd munkásságát Gazda István, az Új Ezredév gyülekezet lelkésze és Kovács Zsombor, a temesvári evangélikus közösség papja méltatta. Szekernyés János helytörténész előadását tartott Szabolcska Mihályról, a papról, a költőről, Temesvár kimagasló közéleti személyiségéről. Szabolcska hetven évvel ezelőtt nyugdíjasként, Budapestről Temesvárra jött igét hirdetni, és okt. 31-én itt érte a halál. /Sipos János : Tőkés László igét hirdetett a temesvári Új Ezredév Központ építőtelepén. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 2./

2003. április 12.

Beke György új Erdély-könyve, a Gyulafehérvár árnyékában /Státus Kiadó, Csíkszereda, 2002/ politikai telitalálat. Könyvébe belefoglalta a magyar kormány 2002. december elsejei erkölcsi mélyrepülését is. Az erkölcsi érzéketlenségnek ezt a nemzetet megalázó szintjét sem Károlyi Mihály, sem Kun Béla, de Rákosi és Kádár vagy Grósz Károly sem tudta - nem is akarták - alulmúlni. Ezt a fogadást Kovács külügyminiszter úgy próbálta erénnyé kalapálni, hogy hazudott. Azt állította ugyanis parlamenti felszólalásban, hogy 1918. december elseje nem is Erdély elcsatolásáról szól, ott ,,csak" egy népgyűlés volt, és mindezek után nem átallotta a román december elsejét és a magyar március 15-ét egybevetve közös nevezőre hozni. A magyar kormány saját honfitársai vélt nacionalizmusával, antiszemitizmusával van elfoglalva, ami azért okoz nagy gondot és igényel sok munkát, mert előbb létre kell hozni - legalábbis szavakban -, hogy legyen, ami ellen fellépni. A Kinyújtott kéz - levágott kéz fejezetben Beke azt elemezte, miként köszön vissza Gyulafehérvár eszmeisége, politikai törekvései a második világháború után. Iuliu Maniu pártja a háború utáni erdélyi magyarságot gyilkoló pogromok után. A Magyar Népi Szövetség a Román Kommunista Pártnak kötelezte el magát, olyannyira, hogy még a nemzetiségek számára esedékes nemzetközi kisebbségi garanciákat is visszautasították. (Bányai László véleménye szerint Gheorghe Gheorghiu-Dej, Teohari Georgescu személye a legnagyobb garancia ebben a kérdésben.) Dr. Takács Lajos, a magyar képviselőcsoport vezérszónoka 1947-ben Bukarestben nem csak elégtétellel nyugtázta Észak-Erdély visszacsatolását Romániához, hanem külön üdvözölte azt, hogy a békeszerződésből kihagytak bárminemű kisebbségvédelmi záradékot. Továbbá: ,,Meg voltunk győződve és meggyőződésünk azóta számtalanszor felerősödött, hogy a román munkás karja, a román földműves kérges keze és a haladó szellemű román értelmiségi szava sokkal nagyobb és hathatósabb védelmet nyújt nekünk, mint bármilyen záradék." Beke György Ágoston Vilmos - ismét egy erdélyi menekült - Debrecenben elhangzott felszólalására (1992) is kitért. Ebben Ágoston az 1968-as, a romániai magyar értelmiség számára felállított rafinált romániai csapdahelyzetről szól. - Ion Lancranjan uszító pamfletje Erdélyről 1982-ben és az utána következő kiadványok mutatták, hogy nem szűnt meg az uszítás. Ágoston Vilmos elemzéséből kiderül, hogy Ceausescu ugyanazt a módszert követte 1968-ban, mint korábban a Bolyai Egyetem megszüntetése alkalmával vagy később a 80-as években: taktikából paktumot kötött a romániai magyarsággal, azért hozta létre a kisebbségi intézményeket, hogy szembeállíthassa a magyarországi közös irodalmi és irodalmon kívüli törekvésekkel. Ágoston Vilmos hangsúlyozta: ,,Nem tudom, hogy milyen jogérzés szentesíti, hogy egyesek a Dnyesztertől a Tiszáig követeljék a román egyesülést, mikor ugyanezt a magyaroknak megtiltják. Csak az egyiknek van politikai, történelmi, ókori és feudális fenntartó joga a nemzeti egységre - s ne feledkezzünk meg témánkról, az egységes irodalomszemléletre, közös kultúrára -, míg a másik ugyanezen követelését jogtalannak, büntetendőnek tartják." Beke megállapította, hogy Közép-Kelet-Európa most évszázadokra rendezkedik be. Ez teszi különlegesen fontossá az önrendelkezés jogának elismerését a magyarság számára is. Sylvester Lajos hozzátette: A ,,Cserehátak", kaszárnyák telepítése, a románság üldözésének fantazmagóriái közepette ne próbáljuk móresre tanítani, eltávolítani vagy egyszerűen a szájukat befogni azoknak, akik autonómiát, a magyar többségű régiók, elsősorban a Székelyföld gazdasági prosperitását szorgalmazzák. /Sylvester Lajos: Beke György új könyve. Gyulafehérvár árnyékában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 12./

2005. március 12.

A Szabadság részletet közölt Katona Szabó István A nagy hazugságok kora című készülő önéletírásból. Voltak olyanok, akik akik magyarként „párfeladatot” teljesítettek a román érdekek szolgálatában. (Luka–Luca, Mogyorós–Moghioros, Vince–Vinte, Muzsik–Mujc, Lőrincz–Laurentiu, Tuzson–Tujon stb.) Csehi Gyula kommunista vezető végigjárta az egyetem értékes szakkönyvtárait, rámutatott egy-egy könyvszekrényre, s az egész könyvanyagot lehordatta a pincébe, biztos zár alá helyezve. 1989 után kiderült, hogy Csehi Gyula rendszeres fizetést vett fel a Securitatétól szolgálataiért. Az osztályharc élesedésével megkezdődtek a „verifikálások” a Magyar Népi Szövetség bukaresti központjában, Bányai László járt az élen, mindenkit kikészített, akit csak lehetséges volt. Lőrinczi Lászlónak, aki olasz egyetemen tanult és jogi doktorátusa volt, s az MNSZ bukaresti irodáján Czikó Nándor mellett, majd a művelődési osztályon dolgozott, fizikai munkásnak kellett mennie, kitanulta a villanyszerelő szakmát, hogy megélhessen. – Olosz Lajos költőt internálták, mint földbirtokost. – Az osztályharc elérte a kultúrát is, és ennek fő szószólója és „működtetője” Gaál Gábor lett. /Katona Szabó István: Téveszmék csapdájában (részlet A nagy hazugságok kora című készülő önéletírásból) = Szabadság (Kolozsvár), 2005. márc. 1., folyt.: 2,, 4., 12./ Ez a munka folytatása Katona Szabó István: A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia 1944-1948) /Magvető, Budapest, 1990/ című emlékiratának.

2005. szeptember 23.

Hosszú évtizedeken át mind Magyarországon, mind Romániában bátorság kellett a Magyar Népi Szövetség történetének feszegetéséhez. Töttössy Magdolna kutatásainak doktori tézisének ez volt a témája, s dolgozatát 1986-ban sikeresen megvédte. Töttössy Magdolna úttörő munkájának – A Magyar Népi Szövetség története, 1944–1953 – a magyar történetírásban ezek az előzményei. Töttössy Magdolna könyvét széles levéltári munkára, a korabeli sajtóra, a visszaemlékezésekre és más igen fontos forrásra építette. Szembenálló érdekek gáncsolták az MNSZ működése idején keletkezett írásos emlékek és hagyatékok megőrzését, s még ma is homály fedi a megmaradt kútfők hollétét. Demény Lajos szemtanúja volt annak, hogy milyen hányatott sorsra jutott a Bányai László-hagyaték, hogy az özvegy milyen nehézségekkel találta magát szemben, amikor a hagyaték megmentésére törekedett. A Román Munkáspárt döntése alapján 1949. november 7-én letartóztatták az MNSZ kiemelkedő politikusait és szakembereit. A soha nyilvánosság elé nem tárt „hazaárulás” vádjával börtönbe került Kurkó Gyárfás, Antal Dániel, Balogh Edgár, dr. Csögör Lajos, Jordáky Lajos, Méliusz József. Ezzel a letartóztatások nem értek véget, dr. Demeter Jánost például 1950 áprilisában vették őrizetbe. A sors fintora, hogy a letartóztatási hullám utolérte Luca Lászlót is, aki pedig előretolt „élharcos” volt az MNSZ és a magyarság ellen folytatott könyörtelen felszámolásban. Őt 1952 februárjában vetették börtönbe, és hosszú rabság után a tömlöcben érte utol a halál. /Demény Lajos: A Magyar Népi Szövetség története. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 23./

2006. március 21.

1991 elején Bíró István, az RMDSZ oktatási alelnöke, Lőrinczi Gyula matematikus, egyetemi tanár és Nagy E. József egyetemi adjunktus kezdeményezésére bizottság alakult, hogy a másfél évszázados bukaresti magyar közművelődési hagyományok folytatásaként intézményt teremtsenek. Március 6-án megválasztották a vezetőséget. Az elnöki tisztséget azóta mindmáig Lőrinczi Gyula tölti be. A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság az 1857-ben alakult Hunnia Olvasóegylet jogutódjának vallja magát, a társaság jelenleg mintegy ötszáz tagot számlál. Céljuk a bukaresti magyarság művelődési és tudományos életének fellendítése és az Ady Endre Iskola támogatása. Alakulásuk után vissza kellett szerezniük a kommunista rendszerben államosított Petőfi Házat, noha azt a XIX. század derekán a bukaresti magyarok közadakozásból építették. Az RMDSZ vezetősége parlamenti úton szorgalmazta az erre vonatkozó sürgősségi kormányrendelet megszavazását, ennek alapján 1999-ben a Petőfi Ház újból visszakerült, 2004-ben pedig sikerült a könyvtárat is visszaszerezniük, számolt be az elnök a társaság munkájáról. A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság Értesítője cím alatt eddig két kötet jelent meg, a harmadik, amely 2005-ig foglalja össze az intézmény történetét, a napokban kerül nyomdába. Munkájuk elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia Berényi Dénes akadémikus javaslatára BPMT-t fölvette a határon túli magyar tudományos műhelyek jegyzékébe. A bukaresti és ezen felül az ókirályságbeli magyarság közművelődését és egyházainak történetét Bíró István, Takács Pál, Lőrinczi Gyula, Zágoni Albu Zoltán, Bányai László, Árvay Árpád, Árvay Zsolt, Adorjáni Dezső és Szász Ferenc tanulmányai örökítették meg. 2001-ben a BPMT pályázattal elnyerte az Arany János Alapítvány támogatását „A bukaresti magyar diaszpóra szellemi élete” című programjához. Molnár Szabolcs a Bukaresti Tudományegyetem magyar tanszéke, illetve az ennek folytatásaként beindult hungarológiai oktatás adatait dolgozta fel. Demény Lajos akadémikus levéltári felfedezések alapján új adalékokkal gazdagította a bukaresti református egyház és iskola 1848 előtti történetét. Lőrinczi Gyula az 1857-ben alakult Bukaresti Magyar Olvasóegylettel kezdődően a közművelődési szerveződéseket mutatja be korabeli jegyzőkönyvek, egyéb dokumentumok alapján, Bántó István, Tapodi Zsuzsanna, Bányai Éva és Szonda Szabolcs sajtótörténeti tanulmányokkal kapcsolódott a kutatói programba. Az érdeklődők tudják, hogy a Petőfi Házban melyik nap milyen rendezvény várja őket. A hétfői nap például a Petőfi Színköré: irodalmi megemlékezések, színielőadások teszik emlékezetessé az esteket; Kováts László, a kör vezetője tavaly az EMKE Szentgyörgyi István díját érdemelte ki. Baloghy Bibiánna divattervező minden ellenszolgáltatás nélkül készíti a színjátszók és a régizene-együttes jelmezeit. Szerda a tudománynépszerűsítő, nyelvművelő előadások napja, de működik itt komolyzenei klub is Árvay Zsolt vezetésével, ahol rendszeresen fellép az Öllerer Ágnes vezette Lyceum Consort régizene-együttes is. Egy nap az időseknek van fenntartva: klubjuk keretében találkoznak, szükség esetén ingyenes orvosi konzultációban részesülnek. A BPMT Kozma Kiss Tibor ügyvédnek köszönhetően ingyenes jogi tanácsadással is az érdeklődők rendelkezésére áll.. /Barabás István: Tizenöt év a bukaresti magyarságért. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 21./ Emlékeztető: az első évkönyv: A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság Értesítője 1991-1993 /Kriterion, Bukarest, 1995/

2006. október 7.

Bányai Péter elmondta, hogy apja /Bányai László/ kommunista volt. Illegalitásbeli. Hosszú évek, évtizedek vak sztálinizmusából az ’56-os budapesti, valamint a ’68-as prágai események gyógyították ki. Egy darabig még az emberarcú reformkommunizmus és revizionizmus híve maradt, élete végén azonban leszámolt kommunista hitével. Nagynénje az 50-es években ügyésznő Kolozsvárott; közben férje, a román ügyvéd politikai fogoly a hírhedt Duna-csatornánál. Bátyját 1958-ban, szovjet- és szocializmusellenes kijelentéseiért, kizárták az egyetemről. Akkor apja éppen oktatásügyi miniszterhelyettes volt. – Bányai Péter kapcsolatba került «nemkívánatos személyekkel», disszidensekkel, külföldi állampolgárokkal, követségi alkalmazottakkal. Később kiderült, 1970 óra figyelték. Először 1974-ben beszélgetett el vele az egyik szekus, de erről nem maradt feljegyzés a dossziéjában. Egy 1977-ben kelt dokumentum szerint Bányai elköltözött szülei lakásából, de a szeku nem tudta beazonosítani a pontos lakcímét. Bányai Péter szerint ez érthetetlen, mert a néptanács adta a lakást, ez a cím szerepelt személyazonossági igazolványában, munkahelyi nyilvántartásában stb. A szeku másik melléfogásáról Bányai Péter számolt be. Nicolae Manolescu irodalomkritikus lakásában mikrofonokat helyeztek el. Amikor sok év múlva Manolescu felfedezte dossziéját, ideges lett, számára súlyosan kompromittáló dolgok szerepeltek az említett beszélgetésekben. A dossziék szerint Manolescu minden szapulta a „Suszter”-t (ez volt Ceausescu gúnyneve), méghozzá szokatlanul trágár, és nyelvtanilag helytelen beszédmodorban. A lehallgatott beszélgetések igazolták, hogy Manolescu képtelen korrektül beszélni románul. Azután kiderült, miről is van szó. Pár ház távolságra tőle lakott egy Nicolae Manolescu nevű segédmunkás, tévedésből az illető lakásán helyezték el a mikrofonokat. Az 1977-es szekus jelentés jó magaviseletű emberként írja Bányai Pétert, akinek nincsenek negatív megjegyzései a politikai rendszerre. A Bányai-dossziéban 1983 és 1989 közt egy nagy „lyuk” tátong. A szeku érdeklődése Bányai iránt akkor éledt fel, amikor 1988 márciusában kérte az Izraelbe való végleges kitelepedést: elkezdték az ellenőrzését, álnevet kapott (ő lett „Banu”). Kiderült, hogy elfogtak egy Bányai László nevű személy által írt levelet, melyben azt írja le, hogy sikerült illegálisan kivándorolnia, és melyek az első benyomásai Ausztriáról. Ez valószínűleg félreértés: Péter állítása szerint soha nem kapott levelet Ausztriából. Öccse, Bányai László akkor már évek óta Nyugat-Németországban élt. Végül 1989 novemberében kelt jelentésben ajánlották, hogy hagyják jóvá Bányai kivándorlási kérelmét. 1989 november 18-án az ellenőrzést megfigyeléssé javasolták változtatni, mert Bányai rendszerellenes nyilatkozatot tett. A dosszié utolsó jóval a forradalom után, 1990. szeptember 28-án keltezték, fejlécén már a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) szerepel. Bányai nem csinált semmi olyasmit, ami az állambiztonságot fenyegetné, ezért ekkor javasolták a megfigyelés leállítását, és nevének a nyilvántartásokból való törlését. Ezt 1990. november 3-án jóváhagyták. „Ha igaz volna az, amit mondanak, vagyishogy a Szeku és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) közt nincsen semmilyen kapcsolat, akkor ’89 decembere után kivétel nélkül minden politikai alapon történő megfigyelést le kellett volna állítani. A dossziém azt mutatja, hogy ez nem így történt, jogi értelemben ez az oldal a bizonyíték a Securitate-SRI kontinuitásra. Bár ellenem minden vád politikai volt, tíz hónappal Ceausescu bukása után jutott eszükbe újraelemezni a rólam szóló iratokat. Apropó, vajon mit csináltak ’89 december 22. és 1990. november 3. között? Elméletileg követniük kellett volna engem, mert az utasítás nem volt visszavonva. Megkaphatnám ezen megfigyelések dokumentumait?” /Sípos Zoltán (Transindex.ro): „Banu”, a megfigyelt – Bányai Péter szekusdossziéja. Kutyákkal, macskákkal eszik egy tányérból. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 6., folyt.: okt. 7./

2007. szeptember 10.

A Kárpátokon kívül élő magyar református közösség egyre inkább csökkenő létszámáról számoltak be a Ploiesti-en harmadszor megrendezett református szórványtalálkozón. A főként idős híveknek ez a rendezvény jelentette annak hírül adását: még léteznek anyanyelvükön igét hallgató református közösségek a románok lakta régiókban is. A találkozón ünnepelték meg a ploiesti-i parókia udvarán lévő harangláb 75 éves fennállását is. Bíró Tivadar ploiesti-i tiszteletes, aki már három éve ad otthont a találkozónak, elmondta: pár éven belül megszűnnek a gyülekezetek a kis létszám miatt. Szerinte a kérdés már most is az, hogy ilyen körülmények között támogatni fogja-e a református egyházkerület a Regátban lévő missziós tiszteletesek egyre nehezebb munkáját. A találkozót Nagy Endre galati-i lelkipásztor istentisztelete nyitotta meg, amelyen méltatták Czelder Márton magyarországi missziós pap református gyülekezetalapító munkáját. Az 1800-as évek második felében tevékenykedő Czelder Márton templomokat, parókiákat és felekezeti iskolákat alapított, mára azonban a felekezeti iskolák megszűntek és galati-i, targovistei, brailai, pitesti-i, Ramnicu-Valcea-i, busteni-i és ploiesti-i református templomokban vasárnaponként már alig jár 50-60 személy. Bányai László bukaresti plébános hangsúlyozta, ha maroknyi hívőnek is, de kötelessége a református egyháznak továbbvinni a Czelder Márton elindította hagyatékot. /Oborocea Mónika: Édes-bús szórványtalálkozó. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 10./

2008. április 9.

Az ötvenes évek elején állandóan a sikeres kollektivizálásáról, az élmunkásokról kellett írni. A sajtó egy szót sem írt a bukaresti törvényszék 1950. augusztus eleji ítéleteiről, melyekben Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspököt életfogytiglani börtönre ítélték. Csoportos koncepciós pert kreáltak, belekeverve Korparich Ede Hangya elnököt, Lakatos István szociáldemokrata képviselőt, a Szövetség szövetkezeti központ elnökét, dr. Szász Pált, az EMGE utolsó választott elnökét, akit tíz évre, míg Kurkó Gyárfás MNSZ elnököt huszonöt évre ítélték. Belekeverték az ügybe Teleki Ádám grófot, a baloldali szimpatizáns agrárpolitikust, Venczel Józsefet, a Bolyai Egyetem statisztika professzorát, Bodor Bertalan bankigazgatót. Az ítéletekről pontosan nem tudott senki semmit, csak mendemondák kerültek ki, pl. Kurkóról, aki tiltakozásul, felháborodva, ráborította az asztalt a bíróság elnökére. Az EMGE éléről a Magyar Népi Szövetség távolította el Szász Pált, és ekkor vette át a vezetést Vass Márton, Antal Dániellel együtt. Szász Pál 1945 után az erdélyi kisgazdaságok jövőjéről tartott előadást, és azt fejtette ki, hogy az olyan nagyüzemi gazdaságok, mint a kolhozok, Erdélyben nem válhatnak be, mert nem alakíthatóak ki olyan nagytáblás üzemformák, melyeket mezőgazdasági nagygépekkel gazdaságosan lehet művelni. Tamási Áron hazahívását Kurkó Gyárfás helyeselte és támogatta, pedig tudta, hogy Nagy István tüzet fújt az „áruló” Tamási ellen. Mert akkor az volt az erdélyi baloldal véleménye, hogy Tamási elárulta az 1937-es Vásárhelyi Találkozó eszméit. A később időben, ahányszor Kurkó sorsa szóba került, Sütő András mindig megjegyezte: „támogatta, hogy Erdélyt Romániához csatolják, a román állam hálából ezért becsukta. ” Kurkóék és Márton Áron sorsa sokáig foglalkoztatta az embereket, mert hivatalosan nem jelent meg a perükről semmi. Az emlékeit közlő Katona Szabó István erre is kitért. Marosfőn nyaralt 1950-ben, ahol szóba hozták a kérdést, miért tartóztatták le őket, és Bányai László kommunista vezető fia, Bányai Péter, aki éppen ott nyaralt, kategorikusan felelte: a Rajkkal való kapcsolatuk miatt. A Bányai-fióka alig tízéves lehetett, biztosan az apjától hallotta ezt a véleményt. Katona Szabó István ezután figyelmesen kereste a Rajk-perről megjelent kék könyvben, de Rajknak semmilyen erdélyi vonatkozását nem találta a részletes periratban. Arról sem írtak az újságok, hogy a szerzeteseket deportálták, de csak a katolikusokat, mert az ortodox kolostorokban a nagyszakállú szerzetesek zavartalanul élték életüket. A sajtó foglalkozott a nagy „Vatikáni-kémperrel”, melynek során még szabadlábon lévő katolikus püspököket ítéltek el. Az sem kapott publicitást, hogy a Bolyai Tudományegyetemből kiszakították a jog és közgazdasági kart. A jogi kar kétnyelvű tagozatúvá vált, azután pár év múlva megszűnt. Ez volt az első kísérlet az önálló Bolyai Egyetem felszámolására. /Katona Szabó István: A felszámolások folytatódnak. Részlet A nagy hazugságok kora című önéletírásból. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 9./

2008. április 12.

Negyedszázada, hunyt el Illyés Gyula Kossuth-díjas költő, író /Felsőrácegrespuszta, 1902. nov. 2. – Budapest, 1983. ápr. 15./, a kisebbségbe jutott magyarság iránti érdeklődése élete hatvanas-hetvenes éveiben vált intenzívebbé. 1945 szeptemberében a magyar kormányküldöttség tagjaként utazott Romániába. Látnia kell, írta, hogy „a nyert ügy, a győzelem mámorában fellángoló román nemzetiesség át–átcsap a nemzeti türelmetlenségbe. Naponta érkeznek a hírek erőszakoskodásról, van köztük véres is, van halálos is. (…) A magyarság lelkiállapota kettős. Ha azt mondod: új társadalom – csupa buzgás, remény. De ha külön magyar sorsára tapintasz: tétovázás, megriadás, sőt szűkölés. És teljes magára hagyottság. ” Kolozsváron, baráti társaságban a költő a magyarországi politikai helyzetről, a forradalmi, a nemzet fogalmával azonosuló új magyarságról beszélt. Bányai László idegesen, indulatosan közbeszólt: „a magyar nép, ellentétben például a románnal, gyökeréig magába vette a hitlerizmust (…) nyilas volt az utolsó kisbíró, az utolsó baka is. (…) Megdöbbenve nézek rá. A magyarság ilyen legyalázását még sohasem hallottam. ” – idézte fel a beszélgetést Illyés Gyula Erdélyi út címen. Illyés a nemzetközi közvélemény elé tárta az erdélyi magyarság helyzetét a párizsi l’Expres hasábjain, a lap 1964. január 9-i számában: „A legmélyebb társadalmi változások is messze vannak attól, hogy megoldjanak minden problémát. Romániában van egy provincia, Erdély, amely évszázadokon át a magyar civilizáció és irodalom valódi szülőföldje volt. Ebben a provinciában nemrég zárták be az egyetlen magyar egyetemet, ami egy több mint kétmillió lélekből álló kisebbségnek volt szánva. A magyar írók és az egész magyar értelmiség helyzete nagyon kényelmetlen. ” Naplójegyzetei tanúskodtak arról, hogy szinte hetente érkezett vendég Erdélyből, a Felvidékről, a Vajdaságból, így első kézből kapott hírt minden, a kisebbségeket ért atrocitásról – iskolabezárásról, hatósági visszaélésekről, hátrányos törvényi rendelkezésekről. Ezért írta: „…a nacionalizmus maga az agresszivitás, viszont akinek meg van kötve a keze, az már helyzeténél fogva sem lehet agresszív, feddő leckét tehát nem ő érdemel, hanem a megkötője. ” (Szakvizsgán – nacionalizmusból) A nemzeti kisebbség elleni „többségi” fellépésre, agresszivitásra Illyés Gyula Tiszták című drámája nyújtott példázatot. „A darab egy elpusztult népről szól, de még élő, küszködő népeknek, közösségeknek. S így személy szerint nekünk is. (…) Fölösleges tán hozzátennem, hányszor átsuhant írás közben gondolataim közt a magyar anyanyelvűek közösségének sok ügye-gondja is. ” /Írta a vígszínházi előadás műsorfüzetébe/ Illyés Gyulát a kérdések felvetése miatt a hatalom elmarasztalta, írásait betiltották, cenzúrázták. Megjelent nagyhatású esszéje: Válasz Herdernek és Adynak /Magyar Nemzet 1977 karácsonyi és 1978. január 1-jei számában/, ebben írta: „A nemzeti kisebbségek jogait semmiféle nemzetközi megállapodás nem védi. A békeszerződések ezeket, mint maguktól értetődőket, az egyéni jogok közé iktatták. Az országok, melyeknek bármily tömegű diaszpóráik vannak, csak egyéni magatartásukkal fejezik ki azt, miként vélekednek a legelemibb – legemberibb – jogok helyes vagy helytelen alkalmazásáról. ” Erre bukaresti Luceafarul című lapban megjelent egy gyalázkodó írás. Budapesten a pártvezetés, az MSZMP KB 1978. május 25-én foglalkozott a kirobbant „konfliktussal”. Megfosztották a költőt a válaszadás lehetőségétől. A Fegyelmezetten című írása csak tíz évvel később jelenhetett meg a Magyar Nemzet hasábjain. Illyés Szellem és erőszak /1978/ című kinyomtatott kötetének terjesztését Magyarországon betiltották. Romániában minden művét „zár alá helyezték”, könyvtárakból, könyvüzletekből kivonták, nevét kiejteni sem volt szabad. Az Illyés Gyula életművét testes monográfiában elemző Izsák József méltán nevezte őt virrasztónak és őrizőnek. Kós Károly egy 1975-ben írott levelében – mondhatnánk – minden elszakított magyar nevében fejezte ki elismerését: „Illyés Gyulát nem csak mint a mai legnagyobb generális magyar íróművészt, de mint az egykori hazából kiszakadt magyarságot számon tartó és sorsát szívén viselő bátor védelmezőjét is mindenek felett tisztelem, becsülöm és szeretem. ” /Máriás József: Huszonöt éve hunyt el Illyés Gyula. „Virrasztónak és őrizőnek szemeltetett ki”. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 12./

2008. június 6.

A Kárpátokon kívüli reformátusok találkoztak Ploiesti-en. A ploiesti-i szórványgyülekezet a Bukarest-szőlőalji gyülekezet képviselőit, rangos politikai és közéleti személyiségeket, valamint a Kárpátokon kívüli régió lelkészeit fogadta nemrégiben. „Próbáljuk felkarolni a kis ploiesti-i közösséget, az együvé tartozás érzését is erősíteni akarjuk” – hangoztatta a találkozón Bányai László bukaresti lelkész. A Kárpátokon kívüli régióban szükség van szórványkoncepcióra. A résztvevők szeretnék folytatni a találkozókat. /Szórványtalálkozó. = Krónika (Kolozsvár), jún. 6./

2008. szeptember 14.

Szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján kettős ünnepet ültek a bukaresti magyar katolikus hívek. A Szűz Máriáról elnevezett Barátok temploma, ahol Páll Antal esperes, a magyar hívek lelkipásztora szolgál, templombúcsút ünnepelt. A magyar nyelvű szentmisét dr. Jakubinyi György érsek celebrálta. A templom színültig megtelt. A katolikusok mellett szép számban református és unitárius vallásúak is jelen voltak, valamint román ajkú katolikusok, megjelent Bányai László is, a szőlőskerti református gyülekezet lelkipásztora és Füzes Oszkár, bukaresti magyar nagykövet is. A bukaresti magyar katolikus hívek nevében Bara Gyula minisztériumi tanácsos köszönte meg Jakubinyi érsek látogatását. /Árvay Zsolt: Ünnep Bukarestben. = Vasárnap (Kolozsvár), szept. 14./

2008. október 28.

Az 1956-os magyar forradalom romániai előtörténetéről adott képet Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ címmel 2001, 2002-ben megjelent önéletrajzi visszaemlékezéseiben, dokumentumokat közölt róla az Etnokulturális Sokszínűség kolozsvári Forrásközpontja kiadásában 2002–2003-ban megjelent Maghiarii din Romania című, Lucian Nastasa és munkatársai gondozta kétkötetes dokumentumgyűjtemény, azóta újabb levéltári források váltak hozzáférhetővé, s ezek részben pontosították az 1956-os év erdélyi magyar vonatkozású eseményeiről alakuló képet. Az újabb kiadványok közül különösen értékes és fontos az a jegyzőkönyv-köteg, amely a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írókkal, szerkesztőkkel, 1956. szeptember 29–30-án az RMP KB kezdeményezésére tartott két napos gyűlésen történteket tartalmazza, mégpedig úgy, ahogyan azok elhangzottak, legnagyobbrészt magyar nyelven. (Az őszinteség két napja. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. A RMP Kolozs Tartományi Bizottságánál kolozsvári és marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel tartott gyűlés jegyzőkönyvei és más dokumentumok. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Benkő Levente. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.) A jegyzőkönyvekből részleteket már korábban is közölt a Krónika napilapban Benkő Levente, most azonban a teljes anyagot tette hozzáférhetővé, sőt alaposan dokumentált bevezető tanulmányában és a jegyzőkönyveket kiegészítő, egykorú sajtóközleményeket, cikkeket, interjúkat magába foglaló függelék segítségével ennek a minden szempontból fontos gyűlésnek az előzményeit, összefüggéseit is feltárta. A Sztálin halála után az egész szovjet tömbben egyfajta olvadás kezdődött, ez vezetett szovjet kommunista párt XX. Kongresszusához. Romániában azonban a korábbi sztálinista vezetés arra használta fel a változást, hogy eltávolítsa a pártvezetés belső ellenzékét: ekkor ítélték halálra és kivégezték a már évek óta bebörtönzött Lucretiu Patrascanut, ekkor juttatták a süllyesztőbe Vasile Lucát és Ana Paukert. Ugyanakkor az irodalomban, a művészetek tájain tér nyílik az alkotás valódi problémáinak felvetésére, megvitatására. Az 1956. szeptember 29–30-i gyűlés szempontjából különösen fontos, hogy a megoldottnak kikiáltott nemzetiségi kérdés helyett felvetették a többségi nacionalizmus jelenségét. A romániai magyar írók és értelmiségiek egy számottevő része elfogadta a marxista ideológiát és a kommunista pártvezetést. Abban a meggyőződésben (vagy hitben) tette, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásáról hirdetett tanok valóságos szándékot fejeznek ki, s valóban elkövetkezik a megbékélésnek, közös dolgaink rendezésének kora. Azok a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írók és szerkesztők, akiket akkor a Központi Bizottság küldötteivel való tárgyalásra összehívtak, a magyarságnak vagy a pártnak való elkötelezettség közül az előbbit választották. Benkő Levente kiért röviden az előzményekre, az ún. „Jar-ügy”-re (a párt központi vezetését korábbi tetteik miatt nyilvánosan felelősségre vonó Alexandru Jar román író megbélyegzésére); az 1956 nyarán megrendezett és a Jar-ügy hatásaként jóformán érdektelenségbe fulladt országos írókongresszusra; végül magára a szeptember 29–30-i tanácskozásra. A tanácskozás légkörét Nagy Olga néprajzkutató felszólalása értékelte: „Tíz év telt el, mióta először mondhatjuk el sérelmeinket őszintén. ” A gyűlésen 35 író és szerkesztő szólalt fel. Többek között Szabédi László szóvá tette, hogy amennyiben Kolozsvár kétnyelvű város, az miért nem tükröződik az utcanevekben és a hivatalos feliratokban is; Szilágyi András a Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatának néhány évvel ezelőtti megszüntetése, az orvosi egyetemen a magyar származású tanárok hátrányos megkülönböztetése ellen emel szót; Sőni Pál a kolozsvári Politechnika magyar évfolyamainak felszámolását tette szóvá; Csehi Gyula azt sérelmezte, hogy a román akadémia miért mellőzi a magyar (és általában a nemzetiségi) kutatókat; Kányádi Sándor és Kormos Gyula az államosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos túlkapásokat, Fodor Sándor a milícia tisztjeinek székelyföldi erőszakoskodásait tette szóvá. Sütő András az irodalmi alkotások cenzúrázásának megszüntetését sürgette, Bodor Pál a szerkesztőségekben hemzsegő hozzá-nem-értő pártaktivisták eltávolítását kérte, Földes László szerint „itt az ideje, hogy biztosítsuk végre irodalmunkban a vélemények valóban szabad harcát, minden áramlat kibontakozását”. A legfelső pártvezetés akkor a felvetett „hiányosságok” kijavítását ígérte, új magyar intézmények létrehozását, a magyarság nagyobb beleszólását a saját sorsát illető problémákba. Újra beindult a magyar nyelvű oktatás az Agronómián és a Politechnikán, előkészületek történtek a két háború közötti marxista Korunk, az 50-es évek elején fokozatosan megszüntetett Tanügyi Újság, Szakszervezeti Élet, Népsport újraindítására (utóbbiak Munkásélet illetve Új Sport címmel), post mortem rehabilitálták Gaál Gábort, s 1956 decemberében a börtönből előzőleg szabadon engedett Balogh Edgárt, Csőgör Lajost, Demeter Jánost és Jordáky Lajost, új folyóiratként megindult a román akadémia kiadásában a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, továbbá a Napsugár gyermeklap, Marosvásárhelyen a Művészet (később Új Élet), az Oktatásügyi Minisztériumba kisebbségügyi alminiszterré nevezték ki Bányai Lászlót. Egy idő múlva jött a számonkérés, jöttek a romániai megtorlás évei, zsúfolásig megteltek a börtönök, százakat távolítottak el az egyetemekről, milliókat némított el a félelem, s csak kevesen voltak, akik – akár életük árán is – nemet mertek mondani. Az 1956. szeptember 29–30-i tanácskozás mindennek ellenére a romániai magyar értelmiség 1945 utáni történetének – épp a folytatás ismeretében – emlékezetre érdemes pillanata volt. /Dávid Gyula: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

2010. augusztus 12.

Csupa csapás az élet – Az „összeesküvés"
S. L.: Az elképzelésnek volt valamilyen konspiratív jellege? Bartis Árpád bácsi és társai nem a legnagyobb nyilvánosság előtt végezték ezt a missziót...
F. G. D.: Teljesen titokban dolgoztak Bányai Lászlóval egyetértésben. Hát ebben a történetben benne van az is, hogy néhány fennforgolódó személy szerepét abból a korszakból értékelni kell. Ezt, gondolom, a történelem elvégzi, s kibogozza majd, hogy ki mit ért.
S. L.: Személyére nézvést milyen következményei voltak ennek a csángó ügynek?
F. G. D.: Azt szeretném elmondani, mielőtt erre felelnék, hogy egy Szász Mária nevezetű tanárnő írt levelet Bukarestből, amelyet a gyermekek nekem elhoztak, s amit más jegyzeteimmel és könyveimmel együtt a szekuritáté lefoglalt. A vártemplom gótikus termének egy részét elfalazták, s az volt a segédlelkészi lakás. Innen tartóztattak le, voltaképpen nem sokkal az akció után, június hetedikén. Ugyanezen a napon újabb csoport csángó gyermek érkezett, elhelyezésükre egy másik iskola vállalkozott, de ezt már nem érhettem meg. Szász Mária levele arról szólt, hogy a Bákóban beindított pedagógiaiskola az utolsó napjait járja. A gyerekek főleg lészpediek voltak. Értelmét látnám-e annak, hogy ezeket a gyerekeket átmentsük? Az érdekes az, hogy én soha nem találkoztam Szász Máriával. Érdemes volna megkeresni, valószínű, még most is emlékszik a gyermekeknek a névsorára, akiket el kellett volna helyezni.
Amint mondtam, 1959. június 7-én letartóztattak, és megkezdődött a börtönös életem. Tizenkét évre ítéltek, teljes vagyonelkobzásra és szabadságjogaimnak tízévi felfüggesztésére. Nem tudom, a csángó gyermekeknek mi lett a sorsuk. Az az iskolaigazgató, aki akkor befogadta őket, már meghalt, de minden bizonnyal vannak még tanügyiek, akik emlékeznek a történtekre.
S. L.: A börtönben találkozott-e csángó ügyekkel, emberekkel?
F. G. D.: Igen. Gyergyina páter, nem tudom, még életben van-e, ő lészpedi lelkész volt, Ferenc-rendi szerzetes. Határozottan nem emlékszem, hogy melyik kolónián hozott össze bennünket az élet, az biztos, hogy a Balta Brãilei nyugati oldalán húzódó kolóniavonulatnak valamelyikén, vagy Salceán vagy Grãdinari-on, ezek különböző kolóniák voltak a nagy deltai mezőben vagy a brãilai pusztaságon dróthálóval körülkerítve. Talán a grãdinari-i kolónián történt. Most is előttem van, egy nagyon szelíd, szerény egyéniség volt a páter, egyszerűen azt mondom, bűbájos egyéniség, abból a világból származó értelmiség, aki szabatosan beszélte azt a csángó nyelvet, ami az övéké. Olyan archaikus volt a beszéde, hogy csodálattal hallgattuk.
S. L.: Beszéltek-e arról, hogy mi a helyzet a moldvai csángókkal? Mi történik a gyermekeikkel?
F. G. D: Igen, de most nem tudok pontosan számot adni, hogy mik voltak a konkrét témák.
Gondolom, hogy őt már sokkalta korábban letartóztatták.
Sylveszter Lajos
Előzmény: Csupa csapás az élet – Moldvaiak Erdélyben - Erdély.ma, 2010. augusztus9.

lapozás: 1-30 | 31-36